Két Naza című film másképp meséli a gázai háború történetét

Két film, egy rövidítés

2026-ban két dokumentumfilm érkezett szinte ugyanazzal a névvel. Mindkettő a «Naza» szót az IDF mindennapi héber rövidítéséből veszi, amely a נזק אגבי, נז״א (nezek agavi), járulékos kár: véletlen civil kár, amikor katonai célpontot ér találat. Ez a szókincs nem a szándék beismerése. A fegyveres összeütközés joga szerint a támadó akkor is lecsaphat jogszerű katonai célpontra, ha várható némi civil kár, feltéve hogy a támadás a célpontra irányul, és a járulékos kár nem túlzott a várt katonai előnyhöz képest; a parancsnoktól azt is elvárják, hogy törölje vagy függessze fel a csapást, ha nyilvánvalóvá válik, hogy a járulékos kár túlzott lenne. Az ilyen kár becslése az a mód, ahogyan egy jogkövető erő a csapást e szabályokon belül igyekszik tartani. A velencei film a szót a civilek tömeges megölésére szolgáló rendszer kulcsaként kezeli. A későbbi izraeli film ugyanazt a szót egy másik beszámoló kiindulópontjaként kezeli arról, hogyan vívták a gázai háborút. Az olvasók megnézhetik mindkettőt, és eldönthetik, melyik tanúvallomást és melyik képi anyagot találják hihetőbbnek.

Az első filmet, a NAZA-t, az izraeli újságírók, Yuval Abraham és Rachel Szor írták és rendezték; korábban az Oscar-díjas No Other Land társrendezői voltak. Későn került a 83. Velencei Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjába, bemutatója 2026. szeptember 10-én volt, és két nappal később elnyerte a zsűri különdíját. A fesztivál- és a szakbeszámolók az Egyesült Királysághoz kötik a gyártást; a The New York Times arról számolt be, hogy a The Guardian társproducer volt, a CNN pedig Jonathan Glazert nevezte meg vezető producerként. A The New York Times és a Breitbart 80 perces filmként írta le; a The Free Press, a CNN, a Fox News és a The New York Times 25 perces álló tapsot írt a bemutatóról. A fesztivál fogadtatása nem vitatott. Ami vitatott, az az, amit a névtelen megszólalók állítanak.

A második film, Naza: Az igaz történet, 2026 októberének elején került fel az internetre. Egy, az alkotókat megnevező bejegyzés az IDF tartalékos alezredesét, Roi Daninót, valamint Hagai Gutmant és Ariel Averbuchot sorolta fel. A The Jerusalem Post a művet ellenfilmként mutatta be, «amely közvetlenül a velencei dokumentumfilm állításainak hiteltelenítésére irányul». Nem fesztiválcím. Azért készült, hogy a velencei filmmel ugyanazon a terepen találkozzon: a «Naza» szó, az izraeli katonai beszéd, és a vád, hogy a gázai célpontkijelölés engedéllyé vált civilek megölésére.

Ki beszél, és hogyan használják a kamerát

A velencei filmről szóló mindkét vita ugyanahhoz a képi elrendezéshez tér vissza. A The Financial Times Abrahamot írta le éjjel egy tel-avivi háztetőn, amint olyan emberektől vesz vallomást, akiknek az arca árnyékban van; a bevágásokban lakások ablakai látszanak. A The New York Times 24 emberről számolt be, akiket izraeli hírszerző tisztekként és katonákként írtak le, azonosítás nélkül, megváltoztatott arccal és hanggal. A kritikák és az állóképkockák a megszólalókat sötét sziluettekként mutatják. Az IDF később azt mondta, nem tudta ellenőrizni, kik ezek az emberek. A The Jerusalem Post a hadsereg álláspontját közölte: a film ellenőrizhetetlen névtelen vallomásokra támaszkodik, és jogi pontatlanságokat tartalmaz; a csapásról szóló döntéseket és a civil kár értékelését képzett katonai és jogi tisztségviselők hozzák meg, nem egy algoritmus. A The New York Times a hadsereget idézte, amely «névtelen vallomásokat» rótt fel «olyan személyektől, akiknek a kiléte nem ellenőrizhető».

Az igaz történet a tanúk listáját akkor is megváltoztatja, amikor hasonló retorikai terepen áll. A The Jerusalem Post kifejezett cáfolatként keretezte. A promóciós bejegyzések szerint első kézből származó beszámolót adott, amelynek célja «helyre tenni a tényeket» a Hamász elleni háborúról. A filmek tehát arra kérik a nézőt, hogy másfajta forrásban bízzon: névtelen emberekben, akiknek a rendfokozata nem ellenőrizhető, szemben azokkal, akiket a cáfolat parancsnokokként és hírszerző tisztekként mutat be, és akik hajlandók beszélni, még mindig a háborús biztonsági korlátokon belül. Egyik forma sem bizonyít önmagában célpontkijelölési politikát.

Mit állít az egyes film, és mit mutat

Abraham és Szor filmje, ahogyan a The Free Press, a The New York Times, a CNN és a The Financial Times összefoglalja, azt állítja, hogy a gázai civil halálesetek nem a Hamász elleni harc véletlen melléktermékei voltak, hanem beépültek a célpontkijelölésbe. Az interjúalanyokról azt írják, hogy «Naza»-számokat írnak le, vagyis egy célponthoz rendelt várható civil haláleseteket; a megfigyelés és a film beszámolója szerint a mesterséges intelligencia használatát; valamint egy eljárást, amelyben otthonokat és családokat könnyebb volt lecsapni, mint a nyílt terepen lévő terroristákat. A The New York Times arról számolt be, hogy az egyik megszólaló azt mondta: Izrael tudatosan indított olyan csapásokat, amelyek 20, 30 vagy akár 300 civilt megöltek, és egy esetben jóváhagytak egy csapást, amely 500 embert ölhetett meg. Ezek a kamerák előtt, névtelen megszólalók által tett állítások, nem bírósági megállapítások. A The Free Press megjegyezte, hogy a puszta tény miatti megrökönyödés, hogy az IDF a csapás előtt megbecsülte a civil haláleseteket, önmagában nem változtatja ezeket a haláleseteket szándékos gyilkossággá; a várható járulékos kár kiszámítása az, amit a megkülönböztetés és az arányosság megkövetel.

Az IDF 2026. október 1-jén közzétett álláspontja nyilvánosan válaszolt. Az aznap terjedő bejegyzések a hadsereget idézték: a film «torz, félrevezető és rosszhiszemű képet ad az IDF céltervezési és csapásmérési eljárásáról», és az olvasókat a teljes írásos válaszhoz irányították. Korábban a The New York Times arról számolt be, hogy a hadsereg, amely azt mondta, csak részleteket látott, tagadta, hogy olyan csapást tervezett, hagyott jóvá vagy hajtott végre, amelyben 500 civil vagy ehhez közeli szám megölését előre látták, és azt mondta, a nemzetközi joggal összhangban járt el. Eyal Zamir vezérkari főnök, altábornagy «vérvádak» és «a valóság szándékos elferdítései» művének nevezte a filmet. Az olvasók ezt az intézmény védelmeként kezeljék, ahogyan a névtelen vallomást is ellenőrizetlennek, amíg a nevek, a dátumok és a csapásdossziék ellenőrizhetők.

Az igaz történet nem a játékidejét használja arra, hogy minden velencei idézetet perre vigyen. A The Jerusalem Post a velencei tézis hiteltelenítésére tett kísérletként mutatta be, nem annak újrajátszásaként. John Spencer városi hadviselési szakértő, ugyanerről a célpontkijelölési vitáról szólva, azt állította, hogy annak kiszámítása, mennyi járulékos kárt enged a jog, majd a törekvés, hogy ezen a határon belül maradjanak, a kiirtás politikájának az ellentéte, és hogy a Hamász módszere, a civilek közül folytatott harc, arra van tervezve, hogy ezeket a jogszerű számításokat politikai fegyverré tegye. A The New York Times arról számolt be, hogy a hadsereg és izraeli kommentátorok a velencei filmet azért is kifogásolták, mert nem ismerte el a Hamász stratégiáját, hogy terroristákat és infrastruktúrát civilek közé ágyaz. A képek és a nyílt interjúk is lehetnek válogatottak. A segélyről és az éhezésről szóló tágabb vita vitatott; ezen az oldalon egy kísérő jegyzet a Hamászt és a humanitárius segélyt zsákmányolt anyaggal állítja szembe, egy másik pedig az éhínség állítását fejti ki.

Az erkölcsi kategóriák nem cserélhetők fel. Az egyik film azt kérdezi, egy demokratikus hadsereg célpontkijelölő rendszere civilek megölésére szolgáló géppé vált-e. A másik azt kérdezi, megvívható-e civil kár nélkül a harc egy olyan terrorista szervezet ellen, amely 2023. október 7-én izraelieket mészárolt le, túszokat vitt egy sűrűn lakott városba, és nem harcolók közé ágyazta magát. A Hamász a fegyveres összeütközés joga szerint nem állam úgy, ahogyan Izrael az. A nemzetközi jog továbbra is a megkülönböztetéshez és az arányossághoz köti a támadót. Pontosan ezért létezik a «Naza» törzsjargónként, és ezért ragadta meg mindkét film. A járulékos kár egy katonai célpont elleni csapásban nem ugyanaz a cselekedet, mint a civilek szándékos meggyilkolása október 7-én.

Fogadtatás, és hol nézhető meg mindegyik

Az izraeli hivatalos reakció a velencei filmre kemény volt. Miki Zohar kulturális miniszter azt mondta, lépéseket tesz a rendezők állampolgárságának visszavonására, és az állam elárulásáról beszélt, a The New York Times és a The Jerusalem Post szerint. A CNN arról számolt be, hogy Benjamin Netanyahu miniszterelnök a rendezők állampolgárságának visszavonásával fenyegetett. A Breitbart a film velencei szerepléséről idézte: «A globális antiszemita uszítás ellen harcolunk», és «Amikor belülről jön, egyszerűen elviselhetetlen». Szélsőjobboldali tüntetők gyűltek össze Szor szüleinek háza előtt. A fesztiválkritikusok, köztük a The Financial Timesban, a filmet lényegi vádiratként kezelték. Ezek politikai és esztétikai ítéletek, nem ítélet minden egyes csapásról.

Az igaz történetet viszont másolatként is és cáfolatként is bemutatták. A The Jerusalem Post ellenfilmnek nevezte. Izraelhez igazodó fiókok ingyenes közvetítést reklámoztak, és «a tények helyretétele» kifejezést használták. Kormányzati vagy nagykövetségi megosztás nem független ellenőrzés; az az állam, vagy annak barátai, narratívát választanak.

A velencei NAZA mozis és fesztiválcím. A The New York Times amerikai fesztiválbemutatót jegyzett 2026. szeptember 26-án; a CNN az évad legtöbbet tárgyalt dokumentumfilmjei közé sorolta. Ez nem az ingyenes közvetítés ezen az oldalon. Az igaz történet az a film, amelyet ez az oldal közzétesz. A kapcsolódó magyarázatok a túszok felkutatásáról és a népirtás vádjáról mellette állnak azoknak az olvasóknak, akik dokumentumokat akarnak, nem tapsot. Nézzék meg mindkettőt. Ellenőrizzék, ki van megnevezve. Ellenőrizzék, mit tett közzé a hadsereg. Azután a képeket ítéljék meg, ne a címet.