Hol végződik Izrael bírálata, és hol kezdődik az antiszemitizmus

Munkavonal, nem szájpecek

Az Izraelről szóló demokratikus vita önmagában nem antiszemitizmus. Az izraeli lapok, bíróságok és tisztek minden héten a telepekről, az arányosságról és a háború viteléről vitáznak. Az olyan önálló izraeli munka, mint a film, azért van, mert ezek a viták valósak. A szkeptikus olvasó számára hasznos kérdés szűkebb: mikor hagyja abba egy megszólalás vagy kampány, hogy Izraelt tévedni képes államként kezelje, és mikor kezdi a zsidókat olyan népként kezelni, amelyet kerülni, hibáztatni lehet, vagy amelytől megtagadhatók a jogok, amelyeket más népek megtartanak.

Ez a vonal vitatott. Nem képzelt. A definíciók, a bojkottszabályok, a kampuszügyek és a parlamenti szavazások papírnyomot hagynak.

Mit mond valójában az IHRA szövege

2016 májusában a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (International Holocaust Remembrance Alliance, IHRA) jogilag nem kötelező munkadefiníciót fogadott el: „Az antiszemitizmus a zsidókról alkotott bizonyos felfogás, amely a zsidók iránti gyűlöletként fejeződhet ki.“ Ugyanez a dokumentum egy mondatban, amelyet a bírálók gyakran kihagynak, kimondja, hogy „Izraelnek a bármely más országgal szembenihez hasonló bírálata nem tekinthető antiszemitának.“ A következő szemléltető példák a kontextusról szólnak, nem Gáza, a megszállás vagy Netanyahu említésének tilalmáról. Egyebek mellett azt jelzik, ha valaki megtagadja a zsidóktól az önrendelkezés jogát, miközben más nemzeteket érintetlenül hagy, ha olyan mércéket alkalmaz, amelyeket más demokráciáktól nem követelnek, ha klasszikus antiszemita képekkel írja le Izraelt, ha az izraeli politikát a nácikhoz hasonlítja, és ha a zsidókat kollektíven teszi felelőssé az izraeli államért.

Az Anti-Defamation League, amely az IHRA-t útmutatásként és képzésként támogatja, nem pedig új beszédbűncselekményként, megjegyzi, hogy az Izraellel kapcsolatos példák egy része az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése szerint védett megszólalás marad. A szöveg értéke ebben az olvasatban diagnosztikus: megmagyarázza, miért antiszemiták bizonyos trópusok akkor is, ha külpolitikai beszédnek öltözve érkeznek. Nem tesz minden éles publicisztikát gyűlöletté.

2017. június 1-jén az Európai Parlament határozatot fogadott el, amely támogatja az IHRA-definíciót, és felszólítja a tagállamokat, hogy maguk fogadják el, védjék a zsidó közösségeket a gyűlölet-bűncselekménytől és a gyűlöletbeszédtől, és támogassák az antiszemita támadások bűnüldözési vizsgálatait. Németország a definíciót később abban az évben fogadta el. 2019-ben a Bundestag ugyanehhez a különbségtételhez tért vissza, amikor elítélte azokat a kijelentéseket, „amelyek Izrael Állam politikájának állítólagos bírálataként vannak megfogalmazva, valójában azonban a zsidó nép iránti gyűlölet kifejezései.“

A vita a definíció körül

Az ellenvetés komoly, és a saját szavaival kell elmondani. Az Institute for Strategic Dialogue feljegyzi, hogy a szólásszabadság aktivistái azt állították, az IHRA elfojtja a megszólalást, amikor a cionizmus és Izrael bírálatának egy részét antiszemitizmusnak tekinti. A versengő szövegek, köztük a Jeruzsálemi nyilatkozat az antiszemitizmusról és a Nexus-dokumentum, szűkebbre próbálják húzni a vonalat. Az American Jewish Committee megjegyzi, hogy egyetlen kormány sem hagyta jóvá ezeket az alternatívákat, és hogy a Jeruzsálemi nyilatkozat védelmezi a kettős mérce alkalmazását Izraellel szemben, valamint védelmezi a bojkott-, kivonás- és szankciókampányt, amelynek alapítója azt mondta, hogy szét akarja bontani a zsidó államot. Az Institute for Strategic Dialogue, a Jeruzsálemi nyilatkozatot annak saját szavaival leírva, azt mondja, hogy szerzői különösen a gázai, valamint a júdeai és szamáriai arabok jogai és önrendelkezése melletti kiállás védelmére ügyelnek, hogy a teljes polgári egyenlőségű kétnemzetiségű állam támogatását nem tekinti antiszemitának, még ha ez véget is vetne Izraelnek mint zsidó államnak, és hogy a BDS-t bojkott- és szankciókampánynak tekinti, nem pedig önmagában antiszemitizmusnak.

Ez szólásszabadsági állítás, nem megállapítás arról, hogy az antiszemitizmus ritka. Súlyozni kell az IHRA saját kivételével, amely a szokásos országkritikára vonatkozik, és azokkal az esetekkel, amelyekben a „bírálatot“ csak zsidókra alkalmazzák.

Az Institute for Strategic Dialogue nagy átfedést jegyzett fel, amelyet a kiabálás eltakar: mindkét oldal egyetért abban, hogy az izraeli politikát bírálni lehet, és mindkettő egyetért abban, hogy a bírálat formájában vagy indítékában antiszemita lehet. A küzdelem a kettős mércéről, a zsidó önrendelkezés tagadásáról és a náci vagy apartheid-analógiákról szól. Ezek nem szemantikai szőrszálhasogatások. Azt döntik el, hogy egy zsidó diák véleménnyel bíró polgár-e, vagy egy kormány helyettese.

Amikor a bojkott a zsidókat éri, nem a politikát

A bojkott-, kivonás- és szankciómozgalom az izraeli állam elleni kampányként mutatja be magát, az apartheid Dél-Afrika elszigetelésének mintájára, nem pedig a zsidók elleni kampányként. A CAMERA feljegyezte, hogy a Palesztin BDS Nemzeti Bizottság ragaszkodik ahhoz, hogy ellenzi „a rasszizmus minden formáját, beleértve a zsidóellenes rasszizmust“, és hogy panaszt emel, amiért az ellenfelek összekeverik az Izraelre nehezedő nyomást a zsidóellenes rasszizmussal. Ezt az önleírást fel kell jegyezni. A leírt szabályokat is.

Az Izrael Akadémiai és Kulturális Bojkottjáért Folyó Palesztin Kampány (PACBI), amely 2004-ben indult a BDS alapító ágaként, felszólította a nemzetközi közösséget, hogy bojkottálja az izraeli akadémiai és kulturális intézményeket azon az alapon, hogy ezek az intézmények bűnrészesek egy elnyomó rendszerben. Az NGO Monitor a PACBI-t idézi, amely arra ösztönzi a közönséget, hogy bojkottálja az olyan izraeli művészeket, mint az Izraeli Balett és az Izraeli Filharmonikusok, amelyeket a PACBI azzal vádol, hogy „partner az állammal a háborús bűnök és a nemzetközi jog megsértésének tervezésében, végrehajtásában és meszelésében.“ Az InfluenceWatch feljegyzi a PACBI állítását, hogy az izraeli és Izrael-párti akadémikusok „elsöprő többsége“ bűnrészes, vagy mert védi az államot, vagy mert nem ítéli el eléggé. Ez nem szankció egy törvénnyel szemben. Hűségteszt zenészeken és egyetemeken.

Az egyesült államokbeli kampuszokon ugyanez a logika eléri a diaszpóra zsidóit. Az ADL 2020–2021-es kampusztevékenységről szóló áttekintése azt találta, hogy a BDS hivatalos kulturálisbojkott-iránymutatásai, amelyek az „Izraelt, annak lobbicsoportjait és bűnrészes intézményeit érintő tevékenységek“ kerülésére szólítanak, „mértéktelenül nagy hatást“ gyakoroltak a zsidó közösségre, mert a BDS-párti csoportok a közönséges amerikai zsidó szervezeteket gyakran „lobbicsoportoknak“ vagy „bűnrészes intézményeknek“ tekintik. A normalizációellenes szabályok, amelyek az izraelieket és a Gázából vagy Júdeából és Szamáriából való arabokat együtt vonzó eseményeket illegitimnek tartják, ha „paritást“ sugallnak, ugyanígy hatnak. Így lesz a politikabojkottból közösségi bojkott.

Az egyes esetek ugyanezt az elmozdulást mutatják a kormánytól a személy felé. 2018 szeptemberében a Michigani Egyetem professzora, John Cheney-Lippold visszavonta a megígért ajánlást, miután megtudta, hogy a hallgató programot keresett Izraelben; az egyetem fegyelmivel sújtotta, mondván, hogy „magatartása messze elmaradt az egyetem és a college elvárásaitól abban, ahogyan … az oktatók a hallgatókkal érintkeznek és bánnak velük.“ Az Egyesült Királyság Nemzeti Hallgatói Szövetségéről szóló független vizsgálat, amelyet az Institute for Strategic Dialogue foglalt össze, mulasztásokat talált az olyan antiszemita zaklatás megelőzésében, amely vérvád- és Rothschild-trópusokat használt, és az izraeli államért tette felelőssé a zsidó hallgatókat. Ezek az IHRA példái hétköznapi ruhában: kollektív vád, összeesküvés és egy teszt, amelyre más etnikai csoportokat nem kérnek.

Parlamentek, matricák és a BDS válasza

2019. május 17-én a Bundestag a CDU/CSU, az SPD, az FDP és a Szövetség 90/Zöldek indítványára határozatot fogadott el a BDS-mozgalommal szembeni ellenállásról és az antiszemitizmus elleni küzdelemről. A Foundation for Defense of Democracies megjegyzi, hogy a szavazás politikai volt, nem büntető törvény. Az indítvány idézi az IHRA-t, megismétli a kétállami célt, majd olyan történelmi megjegyzést tesz, amelynek megtételére a német törvényhozóknak joguk van. A CAMERA az elfogadott szöveget idézi: „a BDS-mozgalom érvelési mintája és módszerei antiszemiták“, a BDS felhívásai izraeli művészek bojkottjára és a „Ne vedd meg“ matricák az izraeli árukon „a német történelem legszörnyűbb szakaszára emlékeztetnek.“ Ugyanezen indítvány angol visszaadása a Jewish Virtual Libraryban azt mondja, hogy ezek a matricák „elkerülhetetlenül felidézik a náci … parole ‘Kauf nicht bei Juden!’ (Ne vegyél zsidóktól) emlékét.“ A Bundestag úgy döntött, hogy nem finanszíroz olyan szervezeteket, amelyek kétségbe vonják Izrael létjogát, vagy amelyek aktívan támogatják a BDS-t, és más köztestületeket is erre kért.

A BDS és néhány német bíráló azt válaszolta, hogy a határozat lehűti a politikai megszólalást. A CAMERA a Palesztin BDS Nemzeti Bizottságot idézi, amely elutasítja a „zsidóellenes rasszizmust“, és ragaszkodik ahhoz, hogy rezsimet céloz, nem népet. Jürgen Trittin, a zöldek törvényhozója, aki ellenezte az indítványt, azt állította, hogy „megfélemlítő légkör“ van „Izrael megszálláspolitikájának bírálói felé“, és hogy a BDS egyenlővé tétele az antiszemitizmussal rágalmazná az erőszakmentes kampányolókat. Az olvasók mindkét gondolatot tarthatják: az államok bojkottja ismert eszköz, és az a bojkott, amelynek írott kritériumai az izraeli kórusokat és zenekarokat bűnrészesnek bélyegzik, és amelynek kampuszgyakorlata a zsidó hallgatói életet bűnrészességnek tekinti, már nem csak a kabinetekről és a határokról szól.

Ugyanez a különbségtétel érvényes a gázai háború legsúlyosabb vádjaira, beleértve a népirtásvádat. A bizonyíték, a jog és a katonai gyakorlat vitatható, ahogy a film megnevezett tisztekkel próbálja ezt megtenni, nem pedig kórussal. Amit nem lehet „bírálatként“ becsempészni, az a régebbi lépés: a zsidóknak zsidóként számot kell adniuk egy államról, el kell veszíteniük kulturális helyzetüket, vagy olyan ártatlanságot kell bizonyítaniuk, amelyet egyetlen más diaszpórától sem követelnek. Az IHRA nem zárja le azt a vitát. Nevet ad neki.

Kapcsolódó olvasmány: mi a BDS, alapítói saját szavaival.